Ha elolvassuk János evangéliumát a hatodik fejezettől a végéig, követhetjük, hogy Jézus hányszor mondta el a zsidóknak, hogy ő Isten. És bár azok az elején mintha nem értették volna, hogy Jézus Isten ószövetségi önmeghatározását használta magára „én vagyok” formában, a nyolcadik fejezet leírása szerint hamar egyértelművé vált számukra Jézus állításának értelme.

Mivel azonban nekik csak testi leszármazás szerint volt közük a választott néphez, atyjuk pedig valójában a sátán volt, nem akarták elfogadni Jézus istenségét, így nem voltak képesek hittel megtudni az igazságot róla. Ezért aztán hit nélkül kellett megtudniuk a valóságot, hogy beteljesedjenek Jézus szavai. Jézus ugyanis megjövendölte egy változatos igeidőkben gazdag mondásában, hogy így lesz:

„Amikor fölemeltétek az Emberfiát, akkor megtudjátok majd, hogy én vagyok, és semmit sem teszek magamtól, hanem úgy mondom ezeket, amint az Atya tanított engem. És aki küldött engem, velem van, nem hagyott magamra, mert mindenkor azt teszem, ami kedves neki.” (Jn 8,28-29).

Jézus természetesen igazat mondott, ezért miután már keresztre feszítették őt, a zsidók valóban megtudták, hogy ő Isten (Aki van). Megtudták, hogy Jézus általuk kigúnyolt és örömmel fogadott kereszthalála nem Istentől való elhagyottságát mutatta, és Jézus az örök jelenben teszi azt, ami az Atyának kedves.

Lennie kellett tehát olyan történésnek, jelnek, ami alapján a zsidók elkerülhetetlen bizonyossággal megtudták, hogy Jézus valóban Isten.

Mivel pedig ők nem találkoztak a feltámadott Krisztussal, talán nem maga a feltámadás volt, ami beláttatta velük Jézus istenségét. Már feltámadása előtt bizonyossággal tudták, hogy Isten Fiát adták halálra. Amikor megérkezett a hír Jézus feltámadásáról, kármentésbe kezdtek, nehogy elveszítsék a birtokuknak tekintett népet és földet. A sírt őrző katonák lefizetése és hazugságra való rávétele mutatja, hogy nem akarták beismerni a megismert valóságot, ezért hazugsággal és megtévesztéssel leplezték keserű tudásukat, megpróbáltak úgy tenni, mintha semmi sem változott volna.

De vajon mik lehettek a jelek, amelyekből megtudták, hogy Jézus Isten?

Ezek között lehettek azok a történések, amelyekről az evangéliumok beszámolnak: a Nap elsötétedése, a földrengés, majd később a városban megjelenő feltámadt halottak.  De mivel valószínűleg nem találkoztak a jeruzsálemiek tömegesen ezekkel, földrengés és napfogyatkozás pedig máskor is előfordult, talán nem ezek lehettek a kikerülhetetlen jelek.

A kényszerítő jelek a jeruzsálemi templomhoz és az áldozathoz kapcsolódtak, és a fenti történésekkel együtt értették meg Jézus istenségének valóságát a zsidó nép vezetőivel.

Az egyik ilyen esemény a templom függönyének kettéhasadása volt, amelyről beszámolnak az evangéliumok, de amelynek nincs Szentíráson kívüli megerősítése. Megmaradt azonban külső forrásokban néhány más jel emléke, amely alapján a zsidó főpapok, farizeusok bizonyossággal tudták, hogy Krisztus kereszthalálának pillanatától megszűnt Isten jelenléte a templomban, és többé nem volt általa elfogadott áldozat a templomban.

A babiloni Talmudban (Yoma 39b) olvasható, hogy a templom pusztulása előtt negyven évvel már nem égett folyamatosan a menóra nyugati lámpása. Ebben a lámpában annyi olaj volt, amennyi a többiben együtt, és folyamatosan égnie kellett, mert ez jelezte Isten jelenlétét. A lámpás kialvásának szimbolikus értelme ismert volt a zsidók előtt, ami alapján tudták, hogy megszűnt Isten jelenléte a templomban.

Az örök (tamid) tűz a templomi áldozat érvényességéhez is szükséges volt, hiszen már a Lev 6,5-6 előírta, hogy „állandóan égjen a tűz, ne aludjon ki”. A templomi áldozat már a kezdet kezdetén, majd a templom újjáépítése után is az égi tűzzel indult, ami nélkül nem lehetett Istennek tetsző áldozatot bemutatni. Ezt az égi tüzet kellett a papoknak őrizniük és táplálniuk a külső oltáron, és erről a tűzről kellett meggyújtaniuk a menóra lámpásait is (ld. Yoma 45b.5). Ezért a talmud beszámolója az örök tűz megszűnéséről arra utal, hogy magán az oltáron sem égett már megszakítás nélkül tűz, hanem mintegy negyven évvel a templom pusztulása előtt megszűnt, ezzel pedig maga a templomi áldozat is.

Ezért, bár ezt a talmudisták nem írták le, bizonyosak lehetünk afelől, hogy ez pontosan akkor történt, amikor Krisztus meghalt a kereszten: abban a pillanatban egyszerre aludhatott ki az oltár és az isteni jelenlétet mutató lámpás tüze. Mivel pedig a papok nem tudták azt felszítani, új, nem égi tüzet csiholtak, hogy ne derüljön ki a csalás, és ne szerezzen tudomást arról a nép, hogy megszűnt az égőáldozat a templomban. A bennfentesek köreiben azonban titokban suttogták, de csak a templom lerombolása után írták le az esemény egy részét.

Mivel azonban a fő jel mellett sok más is erősítette az elkerülhetetlenül felismerni szükséges valóságot, azok egy részének emléke szintén fennmaradt közöttük.

Az idézett részben ezt olvashatjuk: „A bölcsek tanították: Simon HaTzaddik idején az Istennek szánt sors mindig a főpap jobb kezében volt; halála után csak ritkán került oda; de a Templom pusztulását megelőző negyven évben az Istennek szánt sors egyáltalán nem került a főpap jobb kezébe, a vörös gyapjúfonal nem fehéredett ki, a nyugati lámpa sem égett folyamatosan, és a szentély ajtajai maguktól kinyíltak – mígnem Rabban Jóhánán ben Zakkai rájuk kiáltott: »Templom, Templom! Miért ijeszted magad? Tudom rólad, hogy végül elpusztulsz, és Zakariás, Ido fia, már megjövendölte rólad: „Nyisd meg kapuidat, Libanon, hogy a tűz felfalja cédrusfáidat” (Zak 11,1), Libanon pedig a Templom elnevezése. Rabbi Yitzḥak ben Tavlai azt mondta: Miért hívják a Templomot Libanonnak [Levanon]? Mert fehéríti [malbin] a zsidó nép bűneit, amire a lavan gyök utal, ami fehéret jelent.”

A zsidók tehát már annak bekövetkezte előtt tudták, hogy egyszer meg fog szűnni a templomban az áldozatbemutatás, és elpusztul maga a templom is, nem fehéríti többé bűneiket. Amikor pedig a jeleket látták, felismerték, hogy mindez bekövetkezett.

A fenti szakaszban az Istennek szánt sors arra a szokásra utal, amely szerint a főpap egy zárt dobozba tett két fatábla után egyszerre két kezével nyúlt, hogy kihúzza őket, és megtudja a két oldala mellé állított két bak sorsát. Az „Istennek” feliratú táblát húzó kéz felőli bakot Istennek szánt bűnbánati áldozatul kellett felajánlani a templomban, az „Azázelnek” táblát húzó kéz felőli bakot pedig kivitték a pusztába és letaszították egy szikláról. Ez a szokás előképe a végítéletnek is, ezért maga Krisztus is élt példabeszédében a baljára állított, kárhozatra kerülő bakok, és a jobbjára állított, üdvözülő juhok képével (Mt 25,31-46).

De a zsidók Jézus példabeszéde nélkül is tudták, hogy mit jelent az, hogy a négy évtizedig műkődö egykori jeles főpapjuk, Simon idejében az Istennek szánt bak táblája mindig a főpap jobb kezébe került. Azt, hogy az igaz főpap áldozatait szívesen fogadta Isten, engesztelésként a bűnökért. A Simon főpap utáni időszakban a Talmud szerint csak statisztikai valószínűség szerint, véletlenszerűen került a főpapok kezébe az Istennek szánt tábla, Krisztus halálától pedig sohasem: a főpapok tévedés és mellényúlás nélkül mindig Azázel nevét húzták. Ez pedig arra utalt, hogy nem Istennek tetsző áldozat az övéké, így nem törli el a bűnöket, ők pedig nem az üdvösségre szánt nép többé.

Ezt erősítette meg a másik jel, a bíborszínű fonal is, amely a nép bűneit jelképezte. Ebből a fonalból kettő volt: az egyiket a bak szarvaira kötözték, miközben a főpap rámondta bűneiket a bűnbak fejére, a másikat pedig a templomban tartották. Korábbi időkben a templomban lévő vörös fonal mindig fehérré vált az áldozat bemutatásakor („Ha vétkeitek olyanok is, mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó; ha vörösek is, mint a bíbor, olyanok lesznek, mint a gyapjú” – Iz 1,18), de Krisztus halála óta sosem változott fehérré, amiből a zsidók tudták azt is, hogy Isten nem bocsátotta meg bűneiket.

A szöveg utalása a templom kapuira a belső templomudvar keleti oldalán lévő hatalmas réz kapuszárnyakról szól, amelyeket csak tizenkét ember tudott megmozdítani azok hatalmas súlya miatt. Ezek voltak a hirtelen maguktól kinyíló kapuk. Az esetről a templom lerombolását megelőző sok baljós jel között Josephus Flavius is ír (A zsidó háború, 6.5.3): a kapu éjszaka tárult fel magától hat órányi időtartamra, és a papok együttes erővel is alig tudták visszacsukni.

Mindezekből a zsidók tévedés nélkül, biztonsággal tudták, hogy Isten nincs jelen a templomban, hogy nem tetszenek neki az áldozataik, amelyeket idegen tűzön ajánlanak fel, nem tetszenek neki a bűnbánati áldozatok, nem bocsátja meg a bűneiket, és maga adta át a templomot a pusztítóknak.

Ezért állítható bizonyossággal, hogy a zsidók tényleg megtudták, hogy Jézus Isten, a világ világossága, a ki nem alvó, ki nem oltható világosság, a Kezdet, aki szólt is hozzájuk (ld. Jn 8,25).

Isten negyven évet adott a zsidóknak a megtérésre. Napra, talán órára pontosan negyven évet. De nem éltek vele. Így Krisztus halála után negyven évvel, 73. áprilisában, egy vasárnapi napon, miután a rómaiak már lerombolták a negyven éve fölösleges és ártalmas templomot, bevették a zsidó felkelők utolsó erődjét, Maszadát is. A szikárius zsidók, akik – ahogy a későbbi szellemi utódaik is – korábban abban reménykedtek, hogy az el nem fogadott igazi Messiás helyett eljön majd az általuk várt evilági, politikai messiásuk, megmentve őket a saját maguk által előidézett helyzetből, a vakmerő bizakodásból ébredve reményvesztett öngyilkosságba menekültek, megölve előtte saját családjaikat is. Azázel ölébe taszították magukat és övéiket a pusztában…

Ma pedig léteznek magukat kereszténynek vallók, akik abban reménykednek, hogy felépíthető a harmadik templom, előidézhető olyan helyzet, amely miatt a zsidók politikai messiása végre eljön megmenteni és uralomra segíteni azokat, akik senkit sem gyűlölnek jobban a három személyű egy Istennél. És már nem csak magukat és családjukat szeretnék Azázel ölébe lökni a pusztává váló világban.

https://invocabo.wordpress.com/2026/03/12/megtudtak-megtudjak/