Titkok, amelyekre ideje, hogy fény derüljön!

Teológiai tanulmányaim alatt egy szóbeli vizsgán ezt a kérdést tették fel nekem: „Valójában mi a pokol? Hogyan kell a poklot elképzelnünk?” – A kimondhatatlant az ember gyakran képekkel próbálja körülírni. Erre a kérdésre azonban nem képpel válaszoltam, hanem egyetlen mondattal: „A pokol az Istentől való lehető legnagyobb messzeség helye.” A vizsgáztató meg volt elégedve, a vizsga folyhatott tovább.
Ez a kérdés akkor befejezettnek tűnt a számomra, ma azonban már úgy vélem, hogy valójában csak akkor kezdődött el. Mert ha a pokol valóban az Istentől való lehető legnagyobb távolság helye, akkor engem évek óta nem hagy nyugodni egy másik kérdés: Lehet az embernek olyan valakit hiányolnia, akit soha nem is keresett?

Pár héttel ezelőtt egy rendezvény után néhány hölggyel beszélgettem Istenről, a mennyországról és a pokolról. Egy idős hölgy, akit gyakran láttam a templomban, szinte csak úgy mellesleg, ilyet mondott: „Ah, akkor inkább a pokolba megyek. Ott úgy is több minden történik.” A többi hölgy nevetett – én nem. Hirtelen komoly jelentőséget kapott számomra az a bizonyos sok évvel ezelőtt elhangzott vizsgakérdés.
Mit árul el tulajdonképpen ez a mondat: „A pokol az Istentől való lehető legnagyobb messzeség helye” – magáról a pokolról, de leginkább rólunk? Érezheti-e az az ember veszteségnek az Istentől való messzeséget, akinek az életében Isten már alig játszik szerepet? És ha a menny unalmasnak tűnik a számára, és a pokol érdekesnek, akkor ez a mennyről és a pokolról árul el valamit, vagy sokkal inkább az ő Istenhez való viszonyáról?

Valószínűleg pontosan itt van a mai ember hitéletének egyik legjelentősebb változása. Korábban a keresztények ezt kérdezték: „Hogyan juthatok a mennybe?” Manapság gyakrabban hallható ennek az ellentéte: „Miért kellene egyáltalán valakinek a pokolba kerülnie?” – E két kérdés mögött két teljesen különböző látásmód áll. Az első keresi az üdvösségét, a másik szinte már előfeltételezi azt.
Talán éppen ezért veszett ki az emberekből a pokoltól való félelem, mert sok ember szem elől vesztette Istent. És aki nem keresi Isten közelségét, az a távollétét sem érzi veszteségnek.
Ezért gondolom ma már úgy, hogy a fent említett idős hölgy megjegyzése nem volt kivételes jelenség. Időközben már többször hallottam hasonló megjegyzést: „A mennyországban unatkoznék.” „A pokolban legalább már ismerek pár embert.” – Az emberek nevetnek ezeken a megjegyzéseken – de fel kell tenni a kérdést: Valójában min nevetnek?

Talán nem is annyira a pokolról feledkeztünk meg, hanem magáról Istenről. Aki csak baráti társat ért Isten alatt, azt nem fogja zavarni a távolléte. Aki azonban minden élet eredetét, minden igazság és minden szeretet forrását látja Istenben, egészen másképp éli meg az Istentől való messzeséget. Ha Isten maga a szeretet, az igazság, az élet és a szépség, akkor az Istentől való messzeség mindannak a végleges távolléte, ami után az ember vágyakozik. Tűz és kéneső ezek mellett jóformán jelentéktelen kellemetlenségek, ezek csak képek. A tulajdonképpeni iszonyat sokkal mélyebben rejlik. Ha Isten a szeretet, akkor az Istentől való messzeség radikális szeretetlenség. Ha Isten az igazság, akkor az Istentől való messzeség radikális hazugság. Ha Isten a szépség, akkor az Istentől való messzeség minden szépség végleges hiánya. Ha Isten az élet, akkor az Istentől való messzeség radikális halál. Nem a tűz teszi a poklot pokollá, hanem annak a végleges hiánya, amit valójában minden emberi szív keres – akkor is, ha ennek nincs is tudatában. …

Hogy miért az Istentől való messzeség a legborzalmasabb dolog az ember számára, az abból következik, hogy ki is Isten valójában. Pont erre válaszol Jézus, amikor azt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” (Jn 14,6) – Jézus nem egy Istenhez vezető utat ír le, hanem saját magát írja le! Aki Vele találkozik, az nem csak egy tanítóval vagy prófétával találkozik. Nem, az azzal találkozik, aki maga az Igazság, az Élet és a Szeretet. …..

Talán ez is az oka annak, hogy Jézus olyan ritkán írja le a mennyországot. Nem fest képeslapokat a túlvilágról. Nem beszél hárfákról vagy arany utcákról. Az embereket nem valahova, hanem Magához hívja. Mert a keresztény hitnek nem egy hely a célja, hanem egy személy, vagyis Isten!
És az idős hölgy mondata mögött rejlő gondolatfűzési hiba éppen ebben rejlik: Aki a mennyországot unalmasnak tartja, az nyilvánvalóan egy helyet ért alatta. A kereszténység azonban nem ígér semmilyen örök szórakozást. A kereszténység az Istennel való tökéletes és örök közösséget ígéri. De ha Isten szeretet, igazság, élet és szépség, akkor a mennyország nem csupán egy személlyel való közösséget jelent, hanem magával a szeretettel, magával az élettel és magával az elképzelhetetlen szépséggel való közösséget jelenti. …

Az idős hölgy kijelentése a mai napig rémülettel tölt el. Nem azért, mert a pokolról beszélt, hanem azért, mert az Istentől való messzeség nyilvánvalóan nem jelentett számára veszteséget. Krisztus valóban az Út, az Igazság és az Élet, és ezért a tulajdonképpeni kérdés nem az, hogy van-e pokol, vagy sem, hanem ez: Mikor szűntünk meg Istent hiányolni? Mikortól nem hiányzik már számunkra Isten?

„Nincs nagyobb dicsőség annál, mint életedet adni Krisztusért”

(forrás: www.kath.net – 2026. július 29.)

Függelék:
Koromból következik, hogy régi, sőt nagyon régi barátaim, ismerőseim is túl vannak már 75. életévükön. Egyetlen egyet sem ismerik közülük, aki bármilyen csekély mértékben is, de elgondolkodna azon, hogy mi történik vele a halála után. Sőt, ha szóba hozom ezt a témát, határozottan elutasítanak, semmit nem akarnak hallani a halál utáni életről – pedig egykor még mindannyian meg lettek keresztelve.
A mai ember egyáltalán nem fogja fel, hogy halála után csak két lehetőség áll fenn a számára: mennyország (mégha a tisztítótűzön keresztül is) vagy pokol. Harmadik nincs. És ahhoz, hogy ne a pokolba kerüljön, a megszentelő kegyelem állapotában kell meghalnia, amibe azonban csak akkor jut el, ha érvényes szentségekhez jut. És amíg erre még megvan a lehetősége (ami egyre jobban fogyóban van), addig ezt meg kell tennie! Hogy ne a pokolban végezze!
Még nem is olyan régen, egészen az 1950-es évekig, egy katolikus számára a legeslegrosszabbnak az számított, ha szentségek nélkül halt meg – és mindenre képesek voltak azért, hogy ez ne történhessen meg velük. Ma pedig alig néhány ember akad, aki ezt a problémát egyáltalán megérti, és a helyes utat választja, kerül, amibe kerül, és amilyen gyorsan csak lehet. Mert a végét senki nem ismeri, az bármikor eljöhet, és akik nem várják készen, azokat valószínűleg még korábban eléri. Az ember életében egyszerűen nem lehet fontosabb, mint ez!

https://katolikus-honlap.hu/2601/pokol2.htm