Antoine Ménoret, PhD és Maria Ménoret írása

Sok minden megjelent már az Eucharisztia kézbe vagy nyelvre vételének történetéről és az ezzel kapcsolatos vitáról. [1]. Az egyik téma, amiről soha nem beszélnek, hogy a katolikus papok miért nem parancsolják meg az áldozóknak: kézbeáldozás után ellenőrizzék kezüket, hogy nem maradtak-e rajtuk eucharisztikus részecskék. Ez a hanyagság e partikulák elejtéséhez vezetett, és végső soron arra kényszerít minden embert, aki bármelyik katedrálisban, templomban, szentélyben vagy kápolnában jár, ahol kézbe áldoztatnak, hogy lábbal tiporja a valóságos jelen lévő és élő Urunkat.

A Szentírás és a hagyomány által egyaránt inspirálva a Katolikus Egyház ezt tanítja:

Krisztus eucharisztikus jelenléte az átváltoztatás pillanatában kezdődik, és addig tart, ameddig az eucharisztikus színek megmaradnak. Az egész Krisztus van jelen a színek mindegyikében, és az egész Krisztus van jelen azok minden egyes részében oly módon, hogy a kenyér megtörése Krisztust nem osztja meg. (KEK 1377).

Ennek megfelelően a katolikusok hiszik, hogy Jézus titokzatosan, teljesen és egészen (test, vér, lélek és istenség) van jelen, nemcsak az egész Oltáriszentségben, hanem az Oltáriszentség bármely apró részecskéjében és drága vérének egyetlen cseppjében is.

1. ábra. Konszekrálatlan ostyákról származó megszámlálhatatlan látható darabka, amelyek elektrosztatikusan tapadnak az edény falához.

Az ostyák törmelékei már az átváltoztatás előtt is láthatóak (1. ábra). Ezért tanítják a katolikus papokat arra, hogy különösen óvatosan bánjanak az átváltoztatott Szentostya apró darabkáival. Ezért helyezik az oltárra a korporálét, hogy felfogja a töredékeket, amelyek elkerülhetetlenül előfordulnak a Szent Test megtörésekor. Hasonlóképpen a paténa és az áldoztató tálca, amelyet a hívek keze vagy álla alá helyeznek, összegyűjti az eucharisztikus darabokat, amelyek a szentáldozás során leeshetnek. A Római Misekönyv Általános Rendelkezései (RMÁR), a novus ordo mise ünneplését szabályozó dokumentum 278. pontja azt írja elő a papnak, hogy:

“Valahányszor a pap ujjaihoz a Szentostya részecskéje tapad – és ez a Szentostya megtörése és az áldoztatás után fordul elő –, a pap tisztítsa le vagy szükség esetén mossa le ujjait a szent edények felett. Hasonlóképpen gyűjtse össze az áldoztató edényen kívül levő morzsákat is.“

Az áldozás után a RMÁR 162. pontja előírja, hogy:

“A pap visszatér az oltárhoz. Összegyűjti az esetleges morzsákat. Azután az oltárnál vagy az asz-talkánál állva a misézőkehely fölött purifikálja a paténát, illetve az áldoztatóedényt, majd a kelyhet magát“

A pap megtisztítja a cibóriumot és a kelyhet, mert bármely töredék vagy csepp, amely az edényeken marad, az Isten, és Istent nem lehet semmilyen profán tárolóhelyre kitenni.

Sajnos a mise alatt kettős mérce érvényesül. Azt a nagy gondosságot, amelyet a pap köteles az oltárnál tanúsítani annak érdekében, hogy megakadályozza a részecskék elvesztését, a kézbe áldozó hívek nem követik. Például a rendkívüli áldoztatók (az Eucharisztia kiszolgáltatására felhatalmazott laikus hívek) utasítást kapnak arra, hogy az Eucharisztia kiosztása után mossák meg ujjaikat vízzel egy tálkában. A laikus áldozóknak azonban, akik ujjaikkal érintik az Eucharisztiát, soha nincs erre lehetőségük. A hívek ilyenkor nem figyelnek az eucharisztia darabjaira, lehullatják azokat, így még azok is, akik nyelvre áldoznak, végül a mások által hátrahagyott partikulákon járnak.

Az Eucharisztia kézbevétele csak ismételt figyelmeztetéssel volt megengedett. VI. Pál pápa, mélyen tudatában lévén a szentségtörés potenciális veszélyének a kézbeáldozás engedélyezésekor, emlékeztetett arra, hogy a 3. század óta nagy óvatossággal óvták ezt a gyakorlatot:

“A hívek ugyanis bűnösnek tekintették magukat, és joggal, ahogy Origenész emlékeztet rá, ha az Úr testének minden tisztelettel és óvatossággal való vétele után annak egy része hanyagságból a földre esett” [2].

Az 1969. május 29-i Memoriale Domini instrukciójában, teljes tudatában annak, hogy az Eucharisztia részecskéinek keletkezése gyakori, VI. Pál pápa újra megerősítette a hagyományos élő gyakorlat (a nyelvre áldozás) fenntartását, és megismételte a kézbe osztással kapcsolatos figyelmeztetését. Az 5. pont kimondja: “Bármilyen eljárást is alkalmazunk, ügyelni kell arra, hogy az eucharisztia részecskéi ne hulljanak le vagy szóródjanak szét“. A Szentszék azonban mégis engedélyt adott a kézbeáldozásra, először 1969. május 31-én Belgiumnak, majd a következő évtizedben országról-országra a világ többi részének.

Ez az engedély nem tartalmazott kötelezettséget a hívek számára a részecskék tiszteletére és azokkal kapcsolatos gondosságra. Ennek eredmény vitathatalanul az lett, hogy

a kézbe áldozás modern gyakorlatában nem az ősi egyházi szokás felelevenítése történt meg, a partikulák iránti tisztelethez kapcsolódó számos gyakorlattal, ahogyan azt állították, hanem annak az eretnek kézbe áldozásnak – nem a partikulák iránti tiszteletnek, hanem valami egészen másnak – bevezetése az Egyházban, amelyet először a protestánsok gyakoroltak.

1973-ban, a kézbeáldozás gyakorlatának néhány éves tapasztalata után az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció ismét kijelentette:

“Különösen a szentáldozás (kézbe való) vételének módjában kell a legnagyobb gondossággal betartani néhány, a tapasztalat által jelzett dolgot. A legnagyobb igyekezettel és gondossággal kell eljárni, különösen a partikulák tekintetében, amelyek esetleg letörnek a Szentostyákról. Ez vonatkozik a papra és az áldozókra is, valahányszor a szentostyát az áldozó kezébe helyezik” [3].

Nyilvánvaló, hogy a Katolikus Egyház már jó ideje teljes mértékben tudatában van és aggódik amiatt, hogy az Eucharisztia töredékei, amelyek elkerülhetetlenül minden szentmisén keletkeznek, könnyen megszentségteleníthetők.

A kézbe vétel az Eucharisztia bűnös és széles körben elterjedt megszentségtelenítéséhez vezetett. Sok helyen a szentáldozás vétele rutinszerű cselekedetté, puszta szokássá vált, és gyakran annak illusztrációjává, hogy sokan nem hisznek Jézusnak az Eucharisztiában való valóságos jelenlétében. Ezt az alapvető hitetlenséget súlyosbítva, három “technikai” ok exponenciálisan növelte az emberek tudatlanságát a Szentostya töredékeinek jelenlétét illetően.

Az első ok az, hogy a töredékek leggyakrabban ugyanolyan színűek, mint a tenyér és az ujjak, ezért többnyire észrevehetetlenek. Nagyon alaposan kutatva a töredékek jelenléte után (a kereskedelmi forgalomban kapható, nem konszekrált ostya felhasználásával), nemcsak a tenyéren, hanem nagyon gyakran az ostya szájhoz viteléhez használt ujjakon is megfigyeltük a töredékek jelenlétét (lásd a 2. ábrát) [4].

2. ábra. Áldozáskor a kézben és az áldozó ujjain talált töredékek gyakorisága. A kézen és az ujjakon szabad szemmel látható partikulákat megszámoltuk, és az összes kísérlet százalékában tüntettük fel  +/- az átlagos hibaszázalékkal.

A második ok azzal a viszonylagosan alacsony gyakorisággal függ össze, hogy az ember a kezén partikulát észlel. A tesztjeink alapján a töredékek az esetek 15-20%-ában voltak megtalálhatók a kézen, függetlenül a használt ostya típusától (2. ábra). Érdekes módon a lekerekített szélű, “töredezettség mentes” ostyákkal végzett tesztünk nem mutatott alacsonyabb százalékos arányt a fragmentumok kézben való megjelenésében. E mérések alapján egy hetente áldozó átlagosan csak körülbelül kéthavonta egyszer kaphat töredéket, és talán észre sem veszi azt. Ennél fontosabb azonban az, hogy még ha a töredékek kisebb arányban is vannak jelen, mondjuk csak az esetek tizedében, abból is logikusan következik, hogy

minden szentmisén a hívek mintegy 10%-a kap töredéket a Szentostyával együtt. Egy 300 fős misén körülbelül 30-an kapnak töredékeket Krisztusból, és szétszórják Őt az egész épületben.

Végül a harmadik ok a témával kapcsolatos tanítás általános hiánya. A papság túlnyomó többsége vagy nem vesz tudomást erről a problémáról, vagy elhanyagolja azt, és nem oktatja a híveket arra, hogyan kerüljék el az eucharisztikus partikulák megszentségtelenítését.

Öt évtizede világszerte, minden vasárnapi és hétköznapi szentmisén, (kivéve azokat a plébániákat, ahol az áldozástatást kizárólag nyelvre végzik), miközben a pap nagy gondossággal óvja az Eucharisztiát és annak töredékeit az oltárnál, a hívek tudtukon kívül szétszórják az Eucharisztia apró és megszámlálhatatlan töredékét, amelyek az ujjakra tapadnak és könnyen szétszóródnak. Még ha egy plébánián a legtöbb hívő nyelvre is áldozik, a kisebbségben ugyan, de megmaradó kézbeáldozási gyakorlat elegendő a megszentségtelenítéshez, mert bárki eltaposhatja a leejtett eucharisztikus töredékeket. Elképzelhetetlen, hogy Jézus Krisztus megtaposásának akár csak néhány esetét is elfogadhatónak tartsuk. Az objektív rossz a szemünk láttára ismételten valósul meg a szentmise, a Katolikus Egyház legszentebb imája alatt.

Mit kell akkor tennünk?

János evangéliumának hatodik fejezete az ötezer ember táplálásának történetével kezdődik. A megszaporított kenyerekből darabkák maradtak meg. Talán napjainkra készülve Jézus azt parancsolja tanítványainak, hogy gyűjtsék össze a megmaradt darabkákat, nehogy elveszítsék őket (János 6,12). Később Jézus ismételten hangsúlyt ad a maradék darabok fontosságának, amikor kétszer is megkérdezi tanítványait, hogy hány kosárnyit gyűjtöttek össze (Márk 8,19-20). Tudva, hogy János evangéliumának ez a fejezete arról nevezetes, hogy Jézus ebben arra tanítja tanítványait, hogy az Eucharisztia valóban az ő saját Teste és Vére, könnyen párhuzamot vonhatunk a mi mai helyzetünkkel, amikor az eucharisztikus töredékek nem “gyűlnek össze”.

Az eucharisztikus töredékek meggyalázása könnyen megszüntethető, ha a katolikus papság és laikusok hajlandóak valóban követni Jézus parancsát, hogy gyűjtsék össze a megmaradt töredékeket. A papoknak és a hitoktatóknak egyszerűen meg kellene parancsolniuk a híveknek, hogy az áldozás vétele után azonnal és gondosan vizsgálják meg kezüket, és vegyék magukhoz az összes darabkát, amit találnak. Ez az ajánlás helyes, összhangban van az Egyház tanításával és a kézbeáldoztatásra vonatkozó ismételt figyelmeztetésével. Ez az egyszerű gyakorlat jelentősen csökkentené a megszentségtelenítést. Fontos, hogy még ha a laikusok élnek is a nyelvre vétel jogával – ezt a jogot a Szentszék már többször megerősítette -, a darabkák akkor is szétszóródnak azok által, akik kézbe veszik az Oltáriszentséget. Ezért a kizárólagos nyelvre áldoztatás minden szentmisében – ahogyan azt a hagyományos latin misében és egyes Novus Ordo templomokban gyakorolják – az egyetlen módja annak, hogy elkerüljük a földre hulló Szentostyák önkéntelen megszentségtelenítését.

Sok plébánián az általunk nem látható nagyságú vírussal való érintkezés elkerülése érdekében tett lépések messze túlmutatnak már az aggályosságon is. Nincs mentség arra, hogy ne legyünk ugyanilyen lelkiismeretesek Urunk védelmében, akit tisztán láthatunk az Oltáriszentség darabjaiban.

A katolikusoknak semmit sem szabad megspórolniuk, hogy megvédjék az Urat a legcsekélyebb lehetőségétől is annak, hogy leejtsék és megtapossák Őt. Ahogy Athanasius Schneider püspök válaszolt nekünk a problémával kapcsolatban:

“Ha önök tisztában vannak azzal, hogy az átváltoztatott Oltáriszentség töredékei a földön szétszóródnak azokban a templomokban, ahol kézbe áldoznak, akkor jogos önök számára, hogy ne járuljanak szentáldozáshoz azokban a templomokban, ahol kézbe áldoztatnak.”

Jegyzetek:

[1] A szerkesztő megjegyzése: a témában nélkülözhetetlen szöveg Juan Rodolfo Laise püspök munkája, amely most ötödik angol nyelvű kiadásban jelent meg a PCP Books kiadónál.

[2] VI. Pál, Mysterium Fidei (1965), 58.

[3] Immensae Caritatis, 1973. január 25.

[4] Kísérletünk leírása: A kereskedelemben kapható, nem konszekrált, normál (cat# YS436), szélein lesimított, töredezés mentes (cat# 61651CNT) és alacsony gluténtartalmú (cat# J0528) ostyákat az Autom.com-tól vásároltuk, és teszteltük, hogy a kézbe való kiosztáskor válnak-e le részecskék. Egyszerre egy-egy ostyát helyeztek a fogadó kezébe, aki azt az ujjával megfogta és elfogyasztotta. Ezután a fogadó nagyon alaposan, szabad szemmel, erős megvilágítás mellett megvizsgálta az ujjait és a tenyerét a látható morzsákat keresve. Az eljárást 20-30-szor megismételték egy kísérlet során, és az észlelést a kézben fellelt töredékek százalékos arányában jelentették az adott próbára vonatkozóan. Minden ostyatípus esetében négy független kísérletet végeztünk két különböző fogadóval. A sávok a 4 kísérlet átlagát +/- az átlagos hibaszázalékot jelentik; a t-teszt elemzése nem mutatott statisztikai különbséget a csoportok között.

A szerzőkről:


Antoine Ménoret, Phd a franciaországi Nantes-i Egyetemen szerzett PhD-fokozatot immunológiából, és az Egyesült Államokban végez immunológiai kutatásokat. Számos tudományos cikk és recenzió szerzője. Tanított főiskolán, orvosi iskolában és egyetemen. Autodidakta módon fest, és feleségével együtt társalapítója a http://www.contemplarichristi.com weboldalnak, amely az Eucharisztiáról készült festményeknek szenteli magát.

Maria Ménoret a Steubenville-i Ferences Egyetemen szerzett teológiai diplomát valláspedagógia szakon. Emellett gyakorló ápolónői képesítéssel is rendelkezik. Dolgozott az ifjúsági szolgálat vezetőjeként, a vallási oktatás zenei koordinátoraként, katekétaként a Szeretet Misszionáriusainál és a Lafayette-i Egyházmegye spanyol nyelvű szolgálatának irodájában. Jelenleg férjével Connecticutban él, és ápolónőként dolgozik.

OnePeterFive

https://invocabo.wordpress.com/2022/01/08/papok-miert-engeditek-hogy-jezust-megtapossak/