Titkok, amelyekre ideje, hogy fény derüljön!

Amióta az ember minden kapcsolattól felszabadultnak érzi magát, az embertársaiba vetett bizalma is eltűnt. A modern államban a polgárnak előbb be kell bizonyítania, hogy nem adócsaló, mielőtt elhiszik neki, hogy tisztességes ember. Már saját magunkat is ellenőrzések különböző rendszereivel kontrolláljuk, melyek maguk is kontrollt igényelnek. A bürokrácia feltartóztathatatlanul gyártja az újabb és újabb előírásokat, melyeket be kell tartanunk. Olyan események, melyek korábban az öröm és a tisztelet tárgyai voltak – mint például a karácsony – vásárlási orgiává váltak.
     Eközben anélkül, hogy a többség észrevenné, személyes életünk beszűkítése egyre tovább folyik. Bátorságnak tartjuk, ha valaki ki meri mondani a véleményét, ami pedig eddig a személy magától értetődő joga volt. És amit mi az életben csodálatosnak és örömtelinek tartunk, másokból csak irigységet vált ki, és kárt szerez számunkra. Létünk örömteli oldala ugyanannyira privát dologgá vált, mint az, akinek ezeket köszönhetjük, vagyis Isten.

Korábban már hivatkoztam Szent Pál apostol mélyértelmű kijelentésére: „A gonoszság titka már munkálkodik” (2 Tessz 2,6). .. Nem véletlen, hogy a Biblia minden ember legistentelenebbjével, az Antikrisztussal kapcsolatban külön kiemeli, hogy nagy istenkáromló lesz, hiszen Isten tudatos gyalázása a gonosz viselkedés tudatos szándékát előfeltételezi. Viszont túl egyszerű lenne, ha azokat a szentségtöréseket, melyekre az Antikrisztus képes lesz, csak azok fokozásaként képzelnénk el, amiket eddig ismertünk az emberiség történelméből. Ezek magasan rosszabbak lesznek az eddigieknél, mert maga a világ helyzete lesz más. A gonosz titka, melyet a legkülönbözőbb faktorok kombinációiban eddig működni láttunk, annál egyszerűbbé válik, minél messzebb távolodik az emberiség Istentől.

Végezetül, mire a világ gépesítése teljesen lezárul, az egyén bekerítése százszázalékosan megtörténik és a szabadság kiirtása befejeződik [PONTOSAN EBBE AZ ÁLLAPOTBA JUTOTTUNK MA EL, ÉS EZ AZ AZ ÁLLAPOT, AMIT ISTEN LEGFŐBB ELLENSÉGEINEK A PARANCSÁRA MINDEN ORSZÁG VEZETŐI A TUDATOS PÁNIKKELTÉSSEL MARADANDÓ, VÉGLEGES ÁLLAPOTTÁ AKARNAK BEBETONOZNI!!!] a gonosz titka is lelepleződik, és lecsupaszított formájában lép elő: mint a személyes Istennel szembeni szándékos gyűlölet. Az emberiség, beágyazva az evilági élet javaiba, akkorra már olyan életformát ér el, melyben az ellenállás szinte lehetetlenné válik. Akik mégis megpróbálnak ellenállni, azoknak az üldözés és a kínzás olyan, a civilizáció akkori fokának megfelelő formáit kell majd magukra vállalniuk, melyeket addig senki nem tudott elképzelni.

Az Antikrisztus uralma a Szentírás szerint 42 hónapig, azaz három és fél évig fog tartani. Ez az idő elég lesz arra, hogy legnagyobb célját megvalósítsa: helyet foglaljon az Úr templomában.
     Sokan, akik a keresztény évezredek alatt az Antikrisztus-jövendölésekhez hozzászóltak, ezt a templomot a jeruzsálemi régi zsidó templommal azonosították. Ebből azonban mára – eltekintve a siratófal maradványaitól – már régóta nem maradt meg egyetlen kő sem. Ugyanakkor a római Szent Péter bazilikában van egy furcsaság, amit én hosszas római tartózkodásom alatt mindig töprengve nézegettem: A római bazilikában őriznek egy antik oszlopot, melynek boltosodásba csavart törzse szőlőingákkal van borítva. Ez az oszlop – egy régi hagyomány szerint – az egyetlen fennmaradt oszlop a jeruzsálemi templomból. Ennek alakját választotta Bernini annak a négy oszlopnak a mintájaként, melyek a Péter-sír feletti bronz baldachint tartják. [IDE HOZATTA BE, ÉS ÁLLÍTTATTA FEL BERGOGLIO A PACHAMAMA BÁLVÁNYT TAVALY OKTÓBERBEN!!!]
     Bernini és pápai megbízója bizonyára nem véletlenül választotta mintául pont ezt a régi oszlopot. Nyilván annak az örökségnek a továbbélését akarták vele dokumentálni, ami Izrael üdvtörténetéből a katolikus Egyházra szállt át – a világnak fel kellett ismernie, hogy az Ó szövetség temploma az Egyház szívébe illeszkedik bele – elpusztítatlanul és a kereszténység kupolájával beborítva.
     Ha tehát az Antikrisztus valamikor megjelenik, nem lehetséges-e – mivel az apostol-sír feletti baldachin a jeruzsálemi templomot testesíti meg – hogy ezt a helyet választja annak színteréül, ahova ő magát ülteti Isten helyett? [NEM EZ TÖRTÉNT MÁR MEG TAVALY OKTÓBERBEN? ÉS BERGOGLIO MINDEN EGYES FELLÉPÉSEKOR A PÉTER BAZILIKÁBAN?]

Nem csak az Egyház ellenségei, de sok lelkes védelmezője, például Newman bíboros, kötötte össze Róma végkorát az Antikrisztussal, és nem vonta kétségbe, hogy Isten legnagyobb ellensége magából az Egyházból nő ki. Borzalmas következtetések, nyomasztó képek ezek.
     Melyek azonban még sokkal rosszabbak lesznek, ha továbbvizsgálódunk: Az Antikrisztus egy ember, mégha Lucifertől irányított és uralt is. Ő az, aki a szellem legcsábítóbb hasító eszközével, a toleranciával az igazságot sok féligazságba szedte szét. De milyen alakot választhat egy ilyen ember, hogy – a kereszténység számára is hihető módon – Isten helyére ülhessen? Nagyonis elképzelhető, hogy saját tudása ellenére a világnak azt fogja mondani, hogy ő isten és ember egyszersmind – és ennek egyetlen megjelenési formája van: Az Antikrisztus tehát azt fogja állítani, hogy ő maga Krisztus. Mivel, miként a Biblia mondja, ő lesz természetében a legtökéletesebb ember, feltehető, hogy kritikátlan követőinek ezzel a bejelentéssel semmi valószínűtlent nem fog mondani. A kereszténység azt fogja hinni, hogy saját szemével látja, amit neki Krisztus megtestesülése óta igazságként kötelessége volt elhinni: Krisztus újraeljövetelét.

Az összes végidő-jövendölésben az Antikrisztus az utolsó ember, akit megneveznek. Akármi is valakinek a véleménye e jövendölések igazságtartalmáról, egy kérdés mindenképpen megmarad: Miért lesz az emberiség vége egy olyan alaktól megpecsételve, aki magában az emberi természet összes negatív tulajdonságát megtestesíti? A válasz erre a kérdésre abban az eseményben rejlik, ami az Antikrisztus után fog megtörténni. Ugyanis az Antikrisztus után még egy ember meg fog jelenni – csakhogy egy másik irányból. Még az Antikrisztus is csupán az idő vége felé közeledő folyamatának egyik része, de aki őt követi, az ezen idővel szembe érkezik, éppen azért, hogy véget vessen folyásának. Ő az Emberfia – Jézus Krisztus az ég felhőin közeledve. Ő válik az Antikrisztus próbakövévé, amelyen annak ki kell nyilvánítania valódi lényét.

Az Antikrisztus a katasztrófák nagy sorában pusztul el, mely a világ utolsó átalakulását kíséri, amiben az Antikrisztusnak már semmi szerepe nincs, hiszen ettől kezdve a Kinyilatkoztatás alapigazságát, Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, már nem titokként kell hinni, hiszen ez tényként válik láthatóvá. Ezért kezdődik meg az Antikrisztussal és világ fölötti uralmával együtt a hit számára is a végidő. Ugyanakkor a hit az ő uralma alatt fogja legeslegnagyobb megpróbáltatását elérni, hogy utána a bizonyosság foglalja el a helyét.

E jövendölés összessége különös hasonlóságot mutat az egyes ember testi halálához. Tudjuk, hogy az élet utolsó pillanata a testet és lelket hatalmas küzdelemre készteti, melyben minden, amit az ember erőben birtokol, a tökéletesen és a végső kimerülésig mobilizálva lesz, és gyakran csak az utolsó levegővétel hozza el végre a békét. Nem lehet, hogy a halál e roppant eseménye, mely elől senki nem menekül meg, az idők végén az egész emberiség számára ugyanígy játszódik le? Ebben az esetben az Antikrisztus nem csak Isten ellensége lenne, hanem a földi élet végtelenségéért küzdő előharcos is. Megtévesztései azoknak a látszólagos megkönnyebbüléseknek, gyógyulást ígérő jóléteknek felelnének meg, melyek közvetlenül a halál beállta előtt szoktak megjelenni. Ő maga egy olyan orvoshoz hasonlítana, aki a betegnek tudata végső elvesztéséig azt próbálja bebeszélni, hogy halála nagyon messze van még, és ily módon minden segítséget és vigaszt távol tart tőle, hogy a végén felkészületlenül és az utolsó pillanat magányában támasz nélkül engedje meghalni.
     Talán ez a prófécia nem csak az eljövendő események feltárása, melyeknek valódiságát ki-ki maga döntheti el, hanem súlyos figyelmeztetés, hogy halálunk előtt mi ne váljunk saját antikrisztusunkká!
     A kísértés soha nem nagyobb, a földi élet soha nem tűnik drágábbnak, mint abban a pillanatban, amikor itt kell hagyni. A halálban a véget látni, ezért azt minden áron elodázni, teljes erővel igyekezni elhárítani, hátrafelé nézni a halálon túl utáni történések felé tekintés helyett – az emberiség számára mind ezek példázatként jelennek meg az Antikrisztus uralmáról szóló jövendölésekben. És ez mindannyiunk számára nagy emberi problémát vet fel.

Tekintsük még egyszer arra a világra, amelyben élünk. Micsoda erőfeszítéseket tesz meg korunk, hogy a halált megpróbálja nemlétezőnek, kikerülhetőnek beállítani. Bár a halottat először nagy tisztelettel veszik körül, gyönyörű sírbeszédeket tartanak felette, biztosítják arról, hogy soha nem feledkeznek meg róla, de az élet forgataga gyorsan bezárja a keletkezett hézagot. Egész környezete kötelességének érzi, hogy a lehető leggyorsabban úgy viselkedjen, mintha az elhunyt nem is halt volna meg.
     Hogy a halálnak nagysága, méltósága és dicsősége van – ki merne ma ilyet állítani, vagy akár csak érezni is? Az életnek kellene akkora jelentőséget tulajdonítani, ami az idő evilági korlátain túlnyúlik, hogy a halálnak megadhassuk azt, amit megérdemel: hogy az ember új, tulajdonképpeni megszületése lehessen.

A legnagyobb bűn, amit az Antikrisztus elkövet az, hogy az életet az evilági létre korlátozza, a boldogságot az érzéki testi jólétre szűkíti, a szellemet az evilági érdekekhez bilincseli. Mi, akik a világtörténelemnek ebben a pillanatában hozzásegítünk, vagy legalábbis eltűrjük, hogy az Antikrisztus műve elkészüljön, életünk végén döntést kell hoznunk azon hatalom mellett vagy ellen, aki minket elhív e világból. Közülünk bárkivel előfordulhat, hogy nem tud majd ellenállni az Antikrisztusnak – és kétségbeesik. És közülünk bárki megpróbálhat ellenállni neki. A Jelenések könyvében a világ igazi uralkodója, aki megtestesülése által közülünk valóvá lett, mondja ki e vigasztaló szavakat: „Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég …. Igen, hamarosan eljövök” (Jel 21,6/22,13,20).

[Az első fotón a Szent Péter bazilikában a Péter apostol sírja felett felállított pápai oltár látható a Bernini-féle baldachinnal és oszlopokkal, a másodikon a 2019. október elején történt gyalázatos szentségtörés, amikor az oltár elé, tehát Péter apostol sírja felett felállítottak és dicsőítettek egy bálványszobrot. Erről az eseményről a szöveges beszámoló ITT olvasható, a videófelvétel ITT látható.]




A természetfeletti célra való hivatás nem csak meghívás, nem csak bátorítás, hanem isteni rendelkezés, mely által az egész emberi nem saját természetes állapotánál magasabb szintre emeltetik. Az embernek a természetfeletti célra való elhivatottsága ily módon Isten egyik parancsa, és az ember részéről kötelezettség. Mégpedig ez kivétel nélkül minden emberre érvényes, minden emberi intézményre és társadalomra, minden időre, minden kultúra-fokra, mind az egyes ember, mind az emberek összességének minden tevékenységére és vívmányára. … Ezért a természetfelettinek minden megsértése a természeten áll bosszút, és az ember a természetfeletti cél minden megtagadásakor természetes céljától is elfordul. … Csakhogy a természetfeletti össze van nőve a természettel, mint a bőr a kézzel, ezért nem lehet egyszerűen levetni, anélkül, hogy a természet súlyos kárt ne szenvedne. És ez valóban így van. A hit tanítása szerint az ember a bűn által nem csak a természetfelettit veszíti el, hanem még természetes adottságai is megsérülnek. … A természetfeletti célra való elhivatás … nem csak kegyelem, hanem parancs is…. Az ember ezt nem adhatja vissza a Teremtőnek hálával vagy hálátlansággal, és nem magyarázhatja meg Neki, hogy ő megelégszik a természetes hivatásával. … Egy pusztán evilági tevékenység, mely figyelmen kívül hagyja az ember végső célját, nem csak fogyatékos, hanem bűnös, Istennek nem tetsző, és maga az evilági feladat számára is romlással végződik büntetésként . (Albert Maria Weiß OP „A természet és a természetfeletti kapcsolatáról” )