Titkok, amelyekre ideje, hogy fény derüljön!

Kanyargó  kis ösvényen jött lefele a hegyről kopott és szakadozott  condragúnyában. Födetlen fején olykor végigborzolt a tavaszi szél,  melyben nyers avarszag és pattanó rügyek illata keveredett össze.  Hóvirágok fehér csöngettyűi világítottak a mogyoróbokrok alatt, egy-egy  rigó trillázva rebbent, s jókedvű cinkék énekeltek a feltámadásról.

A  kopott ember jött lefele a hegyről, nyugodt, lassú léptekkel, néha  elmosolyodott, amikor madár lebbent előtte az ágról, vagy hóvirág  csillant fel az ösvény széliben. Magasan állt a nap s öntözte langyos  sugaraival a földet, a gyep boldogan zöldült tőle, s lentebb a  szántóföldek párát izzadtak az örömtől. Egy apróka patak szökdösött  csilingelve és jókedvűen, fölötte arany-barkába bomlott füzek kellették  magukat, s zöld rügybe bomlott nyírfák hajladoztak a gerinceken.

Ahol  az ösvény kígyója leérkezett a hegyről, s beleveszett a csatakos  országútba, ott már a külváros sárga házai kezdődtek. A hegyről jövő  ember megállt az első házak közelében, és meglátott egy síró gyermeket.
- Miért sírsz? – kérdezte.
- Éhes vagyok – felelte a gyermek.
- Kérj enni, ha éhes vagy. Talán nincsenek szüleid?
- De… csak kenyerünk nincsen több otthon…

Az  ember megcsóválta a fejét, aztán mosolyogva megfogta a gyermek kezét, s  vezetni kezdte a város felé. Nehány utcával távolabb megint talált egy  síró gyermeket, és magával vitte azt is, és magával vitte a többit is,  valamennyit, ahányat útközben talált.

Így  ment a külvároson végig. Nagy füstös gyárkémények tövéből, omladozó  falak, alacsony munkásházak közeléből egyre csatlakoztak hozzá a  gyermekek, s ezzel a szepegő, szomorú rongyos hadsereggel érkezett meg a  belvárosba.
A belváros széles utcáin ünnepelt a tavasz. Vidám emberek járkáltak a  langyos verőfényben, kezükben hóvirág, fiatalok voltak és mosolygósak,  megcsodálták a rongyos ember furcsa csapatát.

Egy fényes üvegablakos étterem előtt megállt velük. Végignézett rajtuk, mosolygott és benyitott az ajtón.
- Gyertek – mondta.

A  gyermekek féltek. Bent fényes idegen világ volt, úri népek ültek unott  arccal az asztalok mellett, s döbbenve néztek a rongyos gyerekekre. Egy  pincér haragos arccal sietett oda.
- Gyerünk – mondta – itt nem lehet kéregetni. Kifele, kifele.
Komoly, szelíd arccal a pincérre nézett, aztán a gyerekekre mutatott.
- Éhesek. Adjatok nekik enni.
A pincér megütközve nézett végig a rongyos csavargón.
- Ez nem árvaház, hallja!

Odajött a tulajdonos is.
- Mi az, mi az, itt nincsen koldulás! Mit akar itt?
- Ezek a gyerekek éhesek – felelte nyugodtan a hegyi ember – elhoztam őket, hogy adjanak nekik enni!
A kis kövér vendéglős megdöbbenve bámult a rongyos emberre.
- Aztán ki fizeti azt a sok ebédet! Maga?
- Megfizeti az Úr.
- Miféle úr?
- Az Isten.

Egy pillanatra meghökkent, aztán elvörösödött.
- Na, menjenek innen. Ez nem bolondok háza. Mit gondol, kérem? Talán az  Isten fizeti a zöldséget? Az Isten fizeti a mészárost? Az Isten fizeti a  személyzetet? Az Isten fizeti az adót?

Az  üvegajtó becsapódott mögötte, s kint volt újra az utcán. Kicsit  zavartan nézett körül, kezét a homlokához emelte, s nehányszor  végigsimított rajta. Tehát fizetni kell, keringtek benne zagyván a  gondolatok, fizetni, pénz, pénz… mi az, hogy pénz? Butaság. Nehány  papírdarab. Akinek nincs olyan, az nem kap enni. Butaság. Buták az  emberek. Bolondok.

Továbbmentek. Egy bankpalota előtt újra megállt, s befordult a kapun.
- Mit tetszik? – kérdezte egy tisztviselő bizalmatlanul.
- Pénzre van szükségem – felelte.

A tisztviselő meglepetten mustrálta végig a rongyos embert.
- Kölcsönre?
Az idegen kimutatott az ablakon.
- Azok a gyerekek éhesek – mondta – azoknak kell.

A  tisztviselő összenézett a társával. Vállukat vonogatták, aztán az egyik  homlokához emelte a kezét, és mutatta, hogy bolond. Vigyorogni kezdtek.
- Aztán milyen fedezetet ajánl? – kérdezte mosolyogva egy távolabb ülő fiatalember.
- Tessék? – csodálkozott az idegen, mert nem ismerte ezt a szót.
- Vagyis miből fogja visszafizetni? – magyarázta egy másik.
- Majd visszafizeti az Isten!

A tisztviselőkből kitört a kacagás.
- Divatjamúlt dolog öregem! Valami biztosabb kezest ajánljon!
- Hát Isten neve nem elég?!
- Sajnálom, kérem – röhögte a fiatalember – hehehe, az Isten neve nem szerepel a telefonkönyvben!…
- Szegény bolond – mondotta valaki – várjon, jóember.

Valami  aprópénzt nyújtottak feléje, de azt már nem látta meg. Akkor már  csüggedten az ajtó felé indult. A gyerekek ott várták az utcán,  elszorult a szíve, amikor rájuk nézett.
- Nem tudok segíteni rajtatok – mondta szomorúan – olyan lett a világ, hogy nem tudok segíteni rajtatok.

- Miféle csoportosulás ez?
A gyermekek riadtan bújtak össze. De az idegen bátran nézett a rendőrre.
- Éhes gyerekek.
- Úgy. Aztán mit akartok itt? Kéregetni?
- Enni akarnak.

A rendőrt bosszantotta a bátor nézés és a nyugodt hang.
- Maga meg micsoda? Kicsoda? Tüntetést rendez?
- Én az Isten képmása vagyok.

A rendőr egy percre eltátotta a száját.
- Mi? Hogy hívják magát?
- Isten képmása.
- Hallod-e, velem ne bolondozz! – vörösödött neki a rendőr. – Hova való vagy?
- Istentől való.

Csoportosulás támadt körülöttük, nehányan nevettek, s a rendőr tekintélyét kezdte félteni. Egyszerre szigorú lett.
- Elég a bolondságból. Hadd lám a papírjait.
- Nincsenek papírjaim.
- Hűha – rökönyödött a rendőr – furcsa bogár vagy. De hát neved csak van?! Illetőséged csak van?!
- Engem az Isten képére teremtett. Ez meg vagyon írva. Isten képmása vagyok tehát. Más nevem nincsen.
- Bolond – röhögte valaki a tömegben –, tisztára bolond, aszongya, ő az Isten!

- Elég a tréfából – szedte össze önérzetét a rendőr – ide a papírokat, vagy bekísérlek!
- Nem tréfálok – mondta csöndes hangon a hegyről való ember – nem  tréfálok. Ezek a gyerekek is nagyon komolyan éhesek. A vendéglős  komolyan tagadta meg tőlük az ételt, a bankár komolyan tagadta meg tőlük  a pénzt. Bizony mondom nektek, nem tréfálok. Bizony mondom nektek,  elrontották ezt a világot nagyon, nem vagytok az én atyám örömére. –  Azzal megfordult, kézen fogta a gyerekeket, s elindult velük vissza a  külváros felé. A tömeg kacagott, a rendőr is elnevette magát, és azt  mondta: bolond, eredj a fenébe.

Ballagtak,  csöndes szomorú csapatban. Hallgatott az idegen, s mély árkok vésődtek a  homlokára, szeme ködös révedezéssel a messzi távolokba nézett. Egy-egy  gyerek halkan szipogott.

Alig értek vissza a gyárak közé, nagy csapat ember jött szembe velük, férfiak, asszonyok, s már messziről kiabálták:
- Itt a gazember! Hova vitted a gyermekemet?! Csavargásra tanítja a más ember gyermekét! Agyon kell verni az ilyen csirkefogót!

Döbbenve állt a szitkok között. A gyermekeket elráncigálták mellőle – öklök hadonásztak a szemei előtt.
- Csak nem sikerült, ennyi az egész… – mondotta halkan és szomorúan – megint nem sikerült…

Valaki  felkapott egy követ a földről és megdobta vele. A kő homlokon találta.  Megtántorodott, aztán lehajolt a kőért, felvette. Az emberek szitkozódva  oszlottak széjjel, mindenki vitte haza a maga gyerekét, s ő egyedül  maradt. Nézte a sárga házfalakat, a füstös, szigorú kéményeket, aztán  lehajtotta a fejét, és lassan megindult vissza a hegynek.

Esteledett  immár. Egy-egy lámpa gyúlt ki itt is, ott is s az égen is egymásután.  Köd súlyosodott a házak közé, a falak nyirkosak lettek tőle s az utca  csatakos.

Valahol  messze kint, ahol a házak már elmaradoztak, s a ködös mezők nagy  hallgatása ringatta az estét, megállt és visszanézett. Nyirkos, nehéz  tavaszi szag volt, a hegyről nyers rügyszagú szél fújt, s messze lent  sok apró lámpafénnyel csillogott a város. Fehér volt fölötte a köd, mint  valami furcsa, szomorú glória.
Sajgott a homloka. Megtapogatta a sebet és érezte, hogy nedves lett a keze.
- Vér – suttogta szomorúan – vér.

Nem  törölte le, hagyta, hogy végigszántson az arcán, s a földre csöpögjön.  Kezében ott volt még a kő, megnézte, megsimogatta, szeméből ráhullott  egy forró kicsi könnycsepp, aztán szép szelíden letette a földre.
Letért az útról és megindult a hegynek. Súlyos, szomorú lépésekkel  ment, s amerre elhaladt, véres furcsa nyom támadt mögötte,  végestelen-végig a tavaszi erdőn.